|
Témaindító hozzászólás
|
2006.07.01. 19:54 - |
 *Nefadar megállt a szirtek lábánál, és méltóságteljesen kihúzta magát. Tekintélyt parancsoló pillantással nézett körül, szigorú szemeit minden gyanús mozgásra rávillantotta. Mikor végleg meggyőződött róla, hogy egyedül van, kicsit engedett feszes tartásából, és immár kényelmesebb pozícióból fürkészte a tájat.
Hiába, apja szigorú nevelése, hogy mindig büszkének és fennségesnek kell lenni, erősen meglátszott rajta.* |
[50-31] [30-11] [10-1]
 - Igen. Sokkal. Köszönöm.
Felállt és a csődört megkerülve lement a vízhez inni.
Aztán visszafordult Nefadarhoz.
- Hogy kerültél ide? Elfogytak a szörnyek? - kajánkodott.
|
-Királylevél. Jót fog tenni, csak nyeld le. -*felelte a csődör.* -Tudom, hogy kicsit erős, de valóban használ is.
*Ezután Nefadar egy darabig Marát figyelte, és pár perccel később újra megnézte a lázát.*
-Még mindig elég meleg vagy... de látszik, hogy használt. -*motyogta csak úgy magának a fekete mén.* -Igen, ez teljesen le fogja vinni a lázadat... Jobban érzed magad? -*kérdezte végül Marát.* |
Marát kicsit zavarta a csődör ténykedése. Egész életében azt tanulta, hogy aki sérült, az gyenge és sorsára kell hagyni, sőt....
Erre ez a csődör itt homlokegyenest az ellenkezőjét teszi, ráadásul biztosan van egy sor fontosabb dolga.
De engedelmeskedett.
- Uáh! Ennek rettentő erős íze van! - mondta, miután megette a leveleket. És máris jobban érezte magát!!!
- Mi ez? |
*Nefadar elkomorult, majd a kancához lépett, és orrával finoman megérintette a pegazus homlokát.*
-Kezd felmenni a lázad. -*dörmögte halkan az orra alatt, és még jobban elkomorult.* -Tűzforró vagy.
-Feküdj le! -*utasította Marát, és szelíd erőszakkal visszanyomta a földre. Majd visszalépkedett a maradék, még egészben lévő királylevélért, és odavitte a kancához.*
-Tessék, edd ezt meg! -*nyújtotta oda a növényt Marának.* -Ettől talán csillapul a lázad. És lelassítja a mérgezést is. |
Kicsit jobb kedve lett a csődör szavaitól.
- Nem eszik olyan forrón a kását, Szörnyike! - vágott vissza, majd ráküldött Nefadarra egy meleg fuvallatot, ami körbe-körbe forgott körülötte, majd nemsokára elenyészett.
- Így már jobb? - kérdezte és megpróbált mosolyogni, de aztán fájdalom markolt az arcába, mire elfintorodott.
'Ez olyan kellemetlen....'
Kicsit összehúzta magát, ahogy a láz megint kezdte hatalmába keríteni. |
-Nem, a Lochness-i szörny...! -*mororgta dühösen, vizet köpködve a csődör, miközben próbálta összeszedni magát. Kievickélt a szárazra, majd kirázta magából a vizet. Hosszú, fekete sörénye nedvesen tapadt az arcára, és szemrehányó pillantást vetett a kancára, de olyat, amilyet az apa vet rosszalkodó gyermekére. Aztán kihalászott egy hínárszálat vizes sörényéből, és folytatta.*
-Skóciában már túl sokan ismertek, az összes túrista a nyakamra járt... Kénytelen voltam kényszerszabadságra menni. -*prüszkölte tettetett gúnnyal, miközben próbálta kirázni farkából is a vizet.* |
Angel kavargó lázálmok mélyén küzdött hatalmas, sérthetetlen árnyak ellen. Fájdalom cikázott a testében, de nem adta fel!
Aztán hirtelen, álmában, érezte, hogy valami hozzáér a valóságban és a láz hűvösséggel, enyhüléssel keveredett.
'Fel kell ébrednem!!!!' gondolta és vágya egy pillanat alatt teljesült: egy rándulással ott találta magát a kényelmetlen sziklák közt, a kopár vidéken. De előtte egy nagy fekete alak állt!!!
A szemébe száradt vér, a még mindig benne égő láz, a hirtelen ébredés és az idegen alak megjelenése egyetlen dolgot eredményezett: pánikot, ami automatikusan egy Kitörésbe torkollott.
Az fekete alak egy óriási léglökettől hátralökődött, ami (talán inkább szerencsére) Angel gyengesége miatt hamar elhalt. Így az idegen csodás ívben repült bele a tavacskába!
Angel gyorsan felállt, és a rémülettől kerekre tágult szemekkel kirohant a menedékéből. A vizet kezdte figyelni, készen arra, hogy bármikor a levegőbe meneküljön, mikor..
legnagyobb meglepetésére Nefadar tűnt elő a víz alól, dühösen és köpködve!!!!
- Nefadar? - kérdezte döbbenten. |
*Nefadar érzelemmentes arccal, unottan, de elszántan bámulta a környéket. Ám ahogy múlt az idő, és az a tíz perc lassan kétszer-háromszor is eltelt, egyre sűrűbben pillantott hátra a válla felett.*
~Vagy tényleg ennyire remek harcos, vagy baja esett... ~*vívódott magában a fekete csődör. Az utóbbit tartotta valószínűnek, és úgy érezte, hogy a kanca után kéne mennie, de az őrhelyét sem szerette volna elhagyni...*
~Patthelyzet...~*fújtatott mérgesen, miközben fejét dühösen felszegte, és helyből megfordulva könnyedén ugrott be szédítő sebességű vágtába.
~Nem mintha nem lenne itt így is épp elég bestia, most még nyitott kapukkal várom az újabbakat is. ~*bosszankodott magában.*
-Haj, sokba lesz ez még neked, Angel. Na meg persze nekem is... Csak találjalak meg...! -*morogta, és gyorsított amúgy is szélsebes vágtáján.* -Csak legyél életben...!
Gyorsan, könnyedén és valószínűtlenül fürgén mozgott a sziklákon meg kiálló szirteken, miközben fejét ide-oda kapkodta. Nem szerette volna, ha meglepik, és persze a pegazus kancát is igyekezett kiszúrni. Fekete színe tökéletes álca volt ezen a sötét hegyen, és remekül elrejtette őt a nemkívánatos szemek elől, de az évek során Nefadar megtanulta, hogy sosem árt az óvatosság és a "biztos, ami biztos".
Hirtelen torpant meg, patái nyomán porfelhő kavagott, mikor észrevett a földön vöröslő valamit, majd igyekezve megvizsgálta kis piros foltot. Egy apró, kerek foltocskát, ami a poros sziklák egyikét színezte be.
-Vér. -*morogta halkan, és lehajolt megszagolni.* -Nyílván Angelé... Nem fekete, és nincs meg az a jellegzetes, visszataszító bűze sem... Hmmm.
A hatalmas, fekete csődör ismét felszegte fejét és tovább léptetett, immár a talajt is vizsgálgatva. A környező köveket szinező vércseppeket követte, míg el nem érte a vízgyűjtőhelyet.
-De legalább volt esze... Vagy miket is beszélek?! -*nevetett fel megjátszott gúnnyal.* -Úgy csinált, mintha lenne, és olyan helyet talált, ami többé-kevésbé védett a dögöktől. Nah, lássuk!
Nefadar pár könnyed ugrással a sziklatáblák peremére szökkent, és lepillantott. Fekete színe továbbra is jól elrejtette, nem úgy, mint a pirkadat színeiben játszó pegazus kancát, aki szó szerint szinte ragyogott a tömör sötétségben, ahogy a kinyúló szikla alatt összekuporodva aludt. Nefadar éles szeme azonnal kiszúrta a hangtalanul szuszogó Angelt, és néhány fürge szökkenéssel mellette termett.
A kanca nyakán és arcán csúnya, véres seb éktelenkedett. Nefadar megvizsgálta, és rosszallóan megcsóválta a fejét, de csak halkan morgott valamit.
-Pont a gargoyle-lal... Annyi mocskos vadállat él a hegyekben, és neki pont a gargoyle-lal kellett összetűznie. Igazi kis bajkeverő. -*az utolsó szónál egy halvány mosoly suhant át az arcán, majd elfordult Angeltől, és körülnézett. Tudta, hogy a seb mérgezett, kellett rá valami... valami, ami megállítja a mérgezést. A sima víz ehhez nem elendő.
-Hmmm... Királylevél. Igen! -*mondta, és egy kis zöld növénykéhez ügetett, ami közvetlenül a tó partján kapaszkodott gyökereivel a földbe. Óvatosan a szájába vette, és finoman letépte a növényt, majd patájával gyorsan szétmorzsolta. Orrát azonnal megcsapta a kellemes mentaillat. Mélyen belélegezte, és úgy érezte, mintha felfrissült volna. Tisztán tudott gondolkodni, tisztábban, mint valaha, és testben-lélekben üdének érezte magát. Elégedetten hajolt le ismét a királylevélért, és visszaügetett vele Angelhez.
Óvatosan a kanca nyakán és arcán levő sebre helyezte a növényt, és várt. |
Egy pillanatra hátranézett és szemügyre vette a csődört. Az nem láthatta, ahogy szélesen elvigyorodott és kicsit megrázkódott az elfojtott nevetéstől.
- Viszlát! - kiáltotta végül könnyedén és felugrott a levegőbe.
Pár pillanat múlva tovatűnt a szeme elől a csődör és a hegycsúcsok közt repülve magára maradt.
'Ez valóban szép...' nézegette a hideg és elsőre üres tájat.
Elsőre...
A gyors emelkedésének hála sokkal nagyobb területet is beláthatott, mint korábban. És legnagyobb örömére az egyik gerinc alatt, egy jókora barlang nyílásában tüzet pillantot meg. A feltámadó szél pedig nemcsak füst, de orkok szagát is hozta!!!!
'Nagyszerű!!!'
Pillanatok múlva ledobbant a barlang nyílásába és felizzította szemeit. És rájött, hogy kicsit elszámította magát! A barlang nagyobb volt, mint várta és csaknem száz orkkal nézhetett szembe! Mind a fegyvere után kapott, majd diadalittas üvöltéssel rávetették magukat! Az az...csak vetették volna.
Angel hátra- és felugrott, majd a levegőben szitálva szemügyre vette az alája sereglő orkokat.
'Nyilak! Na ennyit a mókás közelharcról....' Új gazdája is a lelkére kötötte, de magától is tudta, hogy mikor van egyszerűbb út és a bonyolultabbik ostobaság lenne, akkor azt az egyszerűbb módot kell alkalmazni.
Forgószelet kavart és maga mellé emelte vele az összes orkot. Azok tehetetlenül, üvöltve vergődtek a szélben, egyre feljebb és feljebb emelkedve a tombolásban.
Angel egyszer-párszor bele-belekapott az orkánjába, mindannyiszor halált osztva, de végül ráunt.
Egy egyszerű mozdulattal egyre gyorsítani és gyorsítani kezdte a szél őrült forgását. Aztán megszüntette. Összetört, halott orkok csapata hulott a földre.
'Ez nem volt szórakoztató...' duzzogott.
Leszállt, hogy megvizsgálja a barlangot. De alig kezdett el befelé lépkedni,valami leszállt mögé és sziszegve felé indult! Megprödült és elképedt.
- Mióta nem láttam a fajtátokat! - mondta a két óriási, denevérszerű lénynek.
Gargoyle-ok voltak! A mérges fogak és karmok, a meglehetősen nagy erő és az a tény, hogy repülni tudtak, bizony komoly ellenséggé tették őket....Mind a három éhesen meredt Angelre..
- Na belőlem aztán nem esztek! - kiáltotta nekik és ő is kivillantotta fogait. Megfeszítette izmait...És a következő pillanatban valami a nyakába mart hátulról és a földre nyomta!!!!
Ostoba volt....A gargoyle-ok azért nem támadták meg eddig, mert még egy, akit nem vett észre, hátulról bekerítette és el is kapta!
De nem adta fel! Megtekeredett a földön és óriási erővel kirúgott...és talált!!!! Az eddigi ránehezedő súly eltűnt és mikor rápillantott egy törött szárnyú, vergődő "denevért" látott. Gyorsan felugrott és mielőtt meggondolhatta volna, a másik háromra vetette magát! A szárnyaival (új gazdája egy igen hasznos trükköt tanytott meg neki: szilárd tollak a szárnyakon! Nemcsupán kiváló pajzs lehetett, de vágni is remekül lehetett így velük) kivédte kettő csapásait, a harmadiknak meg elharapta a torkát! A pengetollak szinte rögtön végeztek egy másikkal, de az utolsó nagyon megnehezítette a dolgát! Kiugrott a szárnyai vágó-távolságából és végigkarmolta az arcát. Ha Angel akkor nem ugrik félre, akkor ugyanúgy tépték volna fel a torkát, ahogy ő is az előbb az ellenségéét... De sikeresen hátradobta magát, így a következő pillanatban ő vágódott előre és egy pár hatalmas rúgással végül ő nyert!
Az utolsó, összetört teremtmény menekülni próbált, de Angel hamar beérte és halálratiporta!
'Ennyit erről. Az, hogy mindez a barlangban történt, még szerencse is volt...Talán a levegőben, vagy ha felszállhatnak, én vesztettem volna....'
A nyaka a harapás nyomán égni kezdett, az arca, a karmolás nyomán, úgyszintén.
Végül kiügetett a barlangból, utoljára végignézett a hullák tömegén és szárnyalni kezdett.
'Víz kellene.....'
Ki is szúrt egy kis pocsolyát, ami pár sziklatába közt megrekedt esővíz lehetett.
Leszállt mellé és körülnézett. Közel-távol sehol senki, idevezető út egyáltalán nem volt, legföljebb a szárnyasok számára...
'Reméljük nem mérgezett....' zárta le a vívódását és inni kezdett. Aztán kínlódva kimosta szárnyaival a sebeit és végül újra ivott.
Nemsokára egy hegycsúcs alatt, egy kinyúló szikla alatt feküdt összehúzódva. A méreg legyengítette, de túl fogja élni. Most egyelőre pihennie kell. Mielőtt elaludt, Nefadarra gondolt.
'Még élek...' mosolyodott el....
|
-Minden elismerésem a tiéd, de ha csak miattam csinálod, előre szólok, hogy nekem nem kell hősködnöd. -*fordult utána a csődör.*
-De ha akarsz, tőlem mehetsz, én nem állok az utadba. -*vont végül vállat, és hátat fordított Angelnek, méltóságteljesen kihúzta magát, és magában hozzátette:
~Tíz percet adok neki, és sikítva szalad majd le hegyről... |
- Nem, de rá is szorul a védelemre!
- Én nem akartam mások terhe lenni, így megkerestem a saját utam.
- És inkább legyek harapós, mint ostoba, gyenge tyúk!
Ezzel elindult Nefadar felé. Aztán ellépett mellette és folytatta a menetelést egy ösvényen felfelé. Repülhetett volna, de kíváncsi, volt, hogy a csődör szól-e hozzá. |
-Az ikertestvéred nem ilyen harapós, mint te. -*jegyezte meg Nefadar csöndesen, és megint csak egy árnyalatnyi hangsúlyváltozás jelezte, hogy némi játékos csípkelődés is vegyült amúgy komoly hangjába.* |
- Legalább már tudom hogy juthatok be! - villant meg újra a szeme.
Újra vállatvont.
- Én ilyen vagyok. Kemény életem volt, így alakultam. A szépség nem lett volna elég, hogy életben maradhassak. Bizonyítja ezt, hogy mint már mondtam, egyetlen rokonom él.
- És a jellemem is ilyen.
- Ha a világ nem kér belőlem, az ő baja! Ez a jelmondatom. |
-Részletkédés, Angyalom! -*felelte Nefadar.* -A Hegy maga máshol megközelíthetetlen... Az egészet mágikus gyűrűbe zártam, ez az egyetlen be - illetve kijárata. Sajnos nem vagyok mindig itt, hisz vadásznom is kell a már hegyen lakó bestiákra, és olyankor be-beszöknek az újabbak...
*Szigorúan csillogó szeme egy kicsit megenyhült, és ismét nyugodtan figyelte a kancát.*
-Na és te? Ki se nézném belőled, hogy harcos vagy. Mármint, úgy értem, kevés a hozzád hasonlóan szép kanca, és még kevesebb az olyan, aki örömét leli a csatákban. Olyat, aki mindkét tulajdonsággal rendelkezik, most látok először. |
Megrántotta a vállát.
- Csupán szemléltettem, hogy nem jó megítélni valakit az első benyomás alapján. Én is vesztettem már el a szeretteim közül nem is egyet...Ami azt illeti csak egy maradt meg!
- Tréfa, nem tréfa: nekem megy a harc.
- Az "itt"et pedig a hegy lábára értettem. Gondolom nem itt, a határon vannak a szörnyek! - vágott vissza. |
-Nem gyászolok. -*felelte nyugodtan, és büszkén felvetette a fejét.* -De tény, hogy megöltek mindenkit, akit szerettem.
-És ne félj, teszem a dolgom. Csak azt akartam, hogy megértsd; ez nem tréfa. Kicsit túl hirtelen haragú vagy, nem gondolod? Nem számít.
-És az előbb már megmondtam, hogy nekem ez az otthonom. Azért vagyok itt, mert itt élek! REmélem, elég világosan fejeztem ki magamat. -*mondta arisztokratikusan, és kihúzta magát, bár érezte, hogy ennél a kancánál nem sokra megy a tiszteletet parancsoló testtartásával.* |
Félelmetesen megvillant a szeme. A dühtől a mágia fodrozni kezdte körülötte a levegőt és felizzottak a szemei.
- Ezt most vegyük úgy, hogy nem hallottam.
- Egyébként is, ha már itt tartunk, az "ítéljük meg a másikat elsőre" dolognál, akkor Te meg mit keresel itt? Minden társadat megölték és gyászolni jöttél, Te, Harcos?! Vagy miért nem teszed a dolgod? Mit keresel itt?! - sziszegte, miközben vicsorított és így kivillant megdöbbentő fogsora.
|
*Nefadar arca kifejezéstelen maradt, csak egy apró kis mosoly jelent meg az arcán, máskülönben az egész csődör már-már ijesztően mentes volt mindenfajta érzelemnyilvánítástól.*
-Azért nem olyan veszélytelen ez a hely. -*intette csendesen a kancát.* -A magadfajta lányok nem inkább a szőke hercegeket hajkurásszák, fehér sörénnyel hajnaltól alkonyatig?
-Nehezen tudom elképzelni, hogy szeretsz vért ontani... Mégha olyan jelentéktelen férgekét is, mint az orkok. |
- Remek!
Megcsattogtatta a szárnyait.
- Igazán valami ilyen helyre vágyik a magamfajta lány! Végre egy kis izgalom! Megérte elsodródnom!
|
*Nefadar továbbra is komoly és méltóságteljes maradt.*
-Én inkább zordnak mondanám. Hátborzongatónak elég hátborzongató, és hát nem tudom, neked mi számít izgalomnak, de csatázni jókat lehet. A környék összes sötét lénye ide gyűlik össze, és nekem kell megvédeni a területet tőlük, úgyhogy nem mondhatni, hogy sokat unatkozom. -*felelte kicsit gúnyosan, reagálva a kanca kajánkodására, de enyhe hangsúlyváltozásán kívül semmi nem változott. Ugyanolyan büszke, fennséges testtartással áll, és arisztokratikus pillantása is a régi volt.* |
[50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Nefadar megállt a szirtek lábánál, és méltóságteljesen kihúzta magát. Tekintélyt parancsoló pillantással nézett körül, szigorú szemeit minden gyanús mozgásra rávillantotta. Mikor végleg meggyőződött róla, hogy egyedül van, kicsit engedett feszes tartásából, és immár kényelmesebb pozícióból fürkészte a tájat.
- Igen. Sokkal. Köszönöm.