|
Témaindító hozzászólás
|
2006.07.01. 19:54 - |
 *Nefadar megállt a szirtek lábánál, és méltóságteljesen kihúzta magát. Tekintélyt parancsoló pillantással nézett körül, szigorú szemeit minden gyanús mozgásra rávillantotta. Mikor végleg meggyőződött róla, hogy egyedül van, kicsit engedett feszes tartásából, és immár kényelmesebb pozícióból fürkészte a tájat.
Hiába, apja szigorú nevelése, hogy mindig büszkének és fennségesnek kell lenni, erősen meglátszott rajta.* |
[50-31] [30-11] [10-1]
 Hermione nagyon elszégyellte magát, de ahogy nővérére pillantott, aki Hillior hátán csüngött, valami új érzés született a lelkében.
Annak köszönhette, hogy sajnálkozó vagy szomorú helyett csaknem az idegen unikornis arcával megegyező lett az övé, és kihúzva magát, nemesen csengő hangon szólalt meg:
- Sajnálom, hogy udvariatlan voltam, s elhamarkodott szavaimmal tán nem helyesen jártam el. Bocsásd meg nekem. Az aggodalom hajtott, s a szeretet. Köszönöm, hogy megmentetted őt nekem. Ha tudom, egy napon meghálálom. Felelősségteljes feladatot látsz el, most levesszük a válladról nővérem terhét. Köszönöm, amit eddig tettél. Nemes lény vagy, s nem volt helyénvaló az, amit mondtam. Sajnálom. De mennünk kell.
Angunához lépett, és bocsánatkérő mosollyal felsegítette a hátára.
Aztán mindhárman fejet hajtottak az unikornisnak, és a két szárnyas teremtmény elrugaszkodott a talajtól. |
*Nefadar szemeiben és arcán csupán csak egyetlen szemvillanásnyi ideig látszott a döbbent ijedtség és elképedés, aztán arca ismét kifürkészhetetlenné vált a fensőbbséges szigor álarca mögött. Fejét magasan tartotta, kihúzta magát, s nemes, büszke testtartással állt, miközben méregette a többieket.
Kőkemény arccal pillantott végig a társaságon, alaposan megnézve magának mindenkit; először a furcsa lányt, majd Mara hasonmását, végül pedig a pegazus csődört, mielőtt válaszolt volna.
-A nővéred a saját önfejűsége miatt került ebbe az állapotba; én soha nem ártottam neki, sem szóval, sem tettel. -kezdte, a pegazus kanca felé intézve szavait, majd a lány felé fordult. -Mara a hegyek között sérült meg, talán csatában, ám nem tudom biztosan, mint ahogy azt sem, hogy miként és milyen körülmények között szerezte a sérüléseit. Nem hallgatott a szavamra, mikor arra kértem, ne merészkedjen a Sötét Hegyek közé. A nevem Nefadar, s én vagyok a Kapu Őre. Én őrzöm ezt az átjárót amely a Hegyek gonosz sötétsége közé vezet. -itt megállt, és egy pillanatnyi szünetet tartott, majd szigorú komolysággal folytatta. -Egy barátom mentette ki őt, és hozta ide, hogy elláthassam s sebeit. Nem állt szándékomban ártani neki, mint ahogy most sem áll. -felelte, és az athelas felé bökött.
Ezután ismét felszegte a fejét, és szemeit Mara testvérének tekintetébe fúrta.
-Nem bántottam a nővéredet, s nem hiszem, hogy ilyen bánásmódot érdemlek, főleg nem azok után, hogy már nem először mentettem meg az életét. -hangja ezúttal nem volt szigorú (bár szavai annak hatottak), csupán mély, őszinte komolyság. |
 Anguna íves repülés után érkezett a talajra, hála az égnek nem kövekre, hogy elképesztő látvány táruljon a szeme elé: Hermione vad ágaskodása után, aminek hála Anguna elhagyta a hátát, a pegazus kanca őrült nyerítéssel nekiment az idegen unikornisnak!!!
Anguna elkerekedett szemekkel nézte, ahogy órásiakat kaszál a szárnyaival, miközben a meglepett fekete lény hátrál előle, és Hermione ordibálni kezdett:
- Te tetted ezt, te pokolfajzat?! Te bántottad a nővérem?!?!? Nem vagyok harcos, de ezért tönkreteszlek! Miféle szörnyeteg vagy TE?!?!?
Anguna látta a villanást az unikornis szemében, és korábbi viselkedéséből megsejtette, hogy nem ellenség.
Mielőtt baj történt volna, Hermione elé ugrott, és tolni kezdte hátra.
A pegazus kanca előbb észre sem vette, aztán elképedten nézett rá.
Anguna higgadtan beszélni kezdett egy esetleges szitokáradat előtt:
- Nyugodj le. Nem hiszem, hogy ő tett volna kárt Marában. Láttad mit ejtett el? Athelas. Azt meg sem foghatta volna, ha ellenség. Légy eszednél!
Aztán megfordult, és az unikornishoz szólt:
- Remélem jól mondtam az előbb, és nem Te ártottál Marának. Ha nem, akkor fogadd bocsánatkérésünk, de Hermione nagyon aggódik a testvéréért. Ha igen - itt furcsán villant a két ibolyszín szempár: Angunáé és Hillioré - akkor magyarázattal tartozol, ha jót akarsz magadnak. |
*Nefadar éppen akkor tért vissza szájában jópár szál athelas-szal, mikor a fehér pegazus csődör megpróbálta a hátára nyalábolni az eszméletlen Marát.
Nefadar azonnal kiejtette szájából a növényeket, majd harciasan leszegte fejét, patájával dobbantott és támadásra készen szegezte előre sötétarany szarvát.
-Kik vagytok?! El onnan, de rögtön! Idegenek ide nem léphetne...!
Hirtelen elnémult, és kis híján a lélegzete is elakadt, mikor meglátta Marát. Egy másik Marát. Ez a pegazus kanca azonban nem volt eszméletlen, hanem kétségbeesett elszántsággal topogott. hátán egy fiatal lánnyal.
Nefadar döbbenten, és értetlenül kapkodta tekintetét a két egyforma kanca között.
-Miféle boszorkányság...? |
Hermione valósággal széttépte magát abban a viharban, amivel ideérkezett.
Rettenetes félelem szorította a szívét.
Álmában hallotta nővére sikolyát, és párja, csikója mellől rohant ide, hogy megtudja mi baja, megvédje, megmentse. Igaz, ő alig értett a mágiához, csak úgy használta, amennyire tudta, de ez most elég is volt.
'Mara!' ordított egy hang a lelkébe, mikor meglátta maga alatt az apró, derengő foltot.
Fejest ugrott a felhők közé, újra zárnytörően fékezett, és már ott is volt, Mara fölé hajolva, szárnyaival a homlokát simítva.
Halk dobbanás jelezte mögötte, hogy az történt, amit várt: megérkezett a dajkaság........Egy erősebb lény segítségére (vagy éppen gáncsoskodására) készülhetett fel az az eriszi, aki önálló akcióba kezdett megbeszélés nélkül, egyedül, ha nem értett a bűbájokhoz magas szinten.
De most Hermione még örült is!
Megpördült.
- Azt hittem nem is értek ide! Segítsetek!
Horkantott, és már éppen a kancára akart morrani, mikor a hátán ülő Anguna megérintette az oldalát. Nem kellett szó: Hillior elnémult.
- Nyugodj meg! - mondta csengő hangon, azzal Hermionéhez lépett, és kicsit beletúrt a sörényébe.
- Segíteni jöttünk, akkor meg hogy ne tennénk meg mindent Maráért? Azért maradtunk le, mert sárkányokkal találkoztunk. - mondta nyugodtan, majd, Hermione elszörnyedő arcát látva folytatta:
- Kristályba zártuk őket. Jó ideig nem fognak háborgatni. Ezért késtünk....Bár Te jöttél veszélybe egyedül...nekünk lenne okunk morogni. - mndta kedvesen, és Hermione előbb elkomorodott ezekre a szókra, majd, mikor Anguna megölelte, kicsit, bocsánatkérően elmosolyodott.
Anguna folytatta:
- Megértem miért tetted. Én sem cselekednék másképp....S így sem maradtál magadra, láthatod, de legközelebb (kívánom, hogy ne legyen legközelebb!) kérhetnél kísérőket. Mindenkinek egyszerűbb lenne.....De azért megértelek......Nyugodj meg!
Hermione egy sóhajjal lehiggadt.
- Akkor mit teszünk? - kérdezte végül.
- Ha megengeded, én a hátadra ülök, Hillior pedig hozza a testvérnénéd. - mondta tárgyilagosan.
Hermione szinte azonnal könnyedén elékanyarodott, Anguna meg felszökkent-kapaszkodott rá.
Ő már Mara mellett állt.
- Sok-sok gyógyításra lesz szükség. - jegyezte meg, azzal nekiállt Marát a hátára felügyeskedni.
Anguna közben a környéket kémlelte. |
| Marát már várták a rémálmok, és szinte mohó örömmel kebelezték be a rémek.... |
*Nefadar lassan megcsóválta a fejét.*
-Ne haragudj, Mara, ez nekem se lesz öröm... -mondta összeszorított fogai közt szűrve a szavakat, majd mielőtt még a kanca bármit is felfoghatott volna, Nefadar villámsebesen mögé került, gyengéden de határozottan megragadta a pegazust, és egyetlen erős nyomással elkábította. Mara eszméletlenül rogyott össze, de a fekete egyszarvú még a földreérkezése előtt elkapta a kancát. Mivel a mágiához nem értett, Nefadar annak idején rengeteg olyan fogást tanult önvédelem céljából, amivel nem ölte meg ugyan, de jóidőre harcképtelenné tehette áldozatát.
-Bocsáss meg, de ilyen zavarodott állapotban köz-és önveszélyes vagy. A "köz" miatt nem aggódnék, elvégre az orkokat sajnálom itt a legkevésbé, de nem akarom, hogy kárt tegyél magadban. -mondta csöndesen, komoran, és óvatosan visszaeresztette a kancát a földre.*
-Keresek athelast... -*közölte halkan, bár tudta, hogy a kanca nem hallja.* -Attól talán kitisztul a fejed, mire felébredsz... |
Ellökte magától a lényt, és óriási, lázas szemeivel bámulva rá, hátrált.
'Hogy kerültem ide?! Ez is csak valami trükk?! Nem lehetek itt!!!' gondolta zavarosan.
Összecsikordultak tűhegyes kristályfogai, ahogy gondolkodni próbált.
'Mit tegyek?.....A húgom!!!!'
Sérült szárnyára pillantott.
'Merjek repülni?'
Aztán visszakapta pillantását a csődörre szemben.
Már fogalma sem volt mit higgyen! |
*Nefadar hátrapillantott a válla felett, és az álmában hánykolódó kancát nézte.*
'Sebláz.'-gondolta komoran, és odalépett Marához. Igaza lett: a kanca teste tűzforró volt, mintha valósággal lángolt volna. Nefadar tekintete még komorabb és szigorúbb lett.
Csöndesen keltegetni kezdte a kancát. Gyöngéden megbökte őt az orrával. Mara azonban csak tovább vergődött, gyötrő rémálmok közepette. Nefadar szelíden ébresztgette, mígnem a pegazus végül hirtelen ordítva, egész testében remegve, könnyben ázó arccal felriadt. Nefadar meghökkent a kiáltásra, és döbbenten hátrált egy lépést Marától, de egy pillanattal később máris mellette termett és azonnal átölelte, halkan csitítgatva.*
-Shhhh, jól van! Jól van! Csak egy álom volt, semmi több! Csak egy rossz álom! Shhhhh! Nyugodj meg, Mara! Jól van! Nincs semmi baj! -*motyogta szelíden, vígasztaló hangon, és remélte, hogy legalább egy kicsit megnyugtatja a zaklatott pegazust.* |
Sötét rémalakok....Lángoló óriási démonok....Mind alaktalan....mind arctalan.....
Őt űzték!!!
Futott, futott, és futott...de mindenütt azok várták!!!
Küzdött, fájdalom dübörgött végig az egész lényén, aztán újra eszeveszett rohanásban találta magát, aminek semmi értelme nem volt, de mégis érezte: képtelen mást tenni!
Nem tudott repülni, nem ért semmit a harccal.....lassan már annyira kimerült, hogy szinte kívülről, fásultan nézte mit tesznek vele.
Aztán feladta. Nem volt mit tenni. Nem látta értelmét folytatni.
'Rajta......Végül mit tehettek velem?!' dacolt.
A pusztító erő körülvette, és lecsapott rá.
Kín! Őrjöngő szenvedés, felfoghatatlan pusztulás....egész lénye, minden, ami Mara volt, eltűnt ebben a káoszban.
A sötét......mintha kalapáccsal verték volna az agyát.
Feleszmélt a hagymázas semmiből.
Nem volt véletlen!!!!
- NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE! - sikototta.
Nem tudta hogyan, nem tudta miért, de Hermione ott feküdt vérbefagyva előtte.
Fogalma sem volt honnan volt ereje, hisz minden borzalmat ott érzett magán hegynyi súllyal, de felpattant, és a húga felé rohant.
'Mindjárt ott leszek! Nem lehet baj! Mindjárt odaérek és minden rendbe jön!' ismételte mániákusan. Hermione már ott volt előtte.....
És Mara remegve, patakzó könnyekkel, teljesen összezavarodva ébredt a Sötét Hegy tövében.
'Hol vagyok?! Hol a húgom?! Mi történt?!' doboltak a fejében a kérdések, és felállt. |
 *Feno lecsapott a levegőből, és hatalmas patái épp Nefadar előtt dobbantak a földre. A fekete csődör kérdő pillantást vetett barátjára, és komótosan felállt fekhelyéről.
Feno szelíden leemelte hátáról Marát, és a földre fektette, majd komoran Nefadarra pillantott.
*Nefadarnak elakadt a lélegzete!
-Mara...! -nyögte döbbenten, és azonnal a kancához lépett.
-Ne aggódj, életben van, csupán elvesztette az eszméletét. -mondta komoly hangon Feno, majd gyúnyosan hozzátette:
-Mondd csak, neked egész véletlenül nem az a dolgod, hogy megelőző jelleggel az ilyen baleseteket elkerüld?
*Nefadar morgott, és szigorúan, szúrós tekintettel meredt Feanorra.*
-Ha csak egy kicsit is ismered Marát... hogyha egyetlen mondatot is beszéltél vele... rájöhetsz, hogy ez a lány nem olyan típus, akit egykönnyen vissza lehet tartani, és kézzel-lábbal ellenkezik mindennemű segítséggel szemben.
Feanor felnevetett.
-Na igen, már volt szerencsém tapasztalni. -mondta halvány mosollyal az arcán, aztán újra elkomorodott.
-Mindenesetre leközelebb vigyázz jobban a barátnőidre, hogyha lehet. Ne hagyd őket szabadon kóborolni a gerincek közt, mert bármily hihetetlen, én sem leszek ott mindig... -mondtam és azzal kibontotta szárnyait.
-Most mennem kell, Nefadar. Nem tudok tovább maradni, csak őt hoztam le a csúcsról. -pillantott a kanca felé.* -Gondolom, innen már gondját viseled.
Nefadar komoran biccentett.
-Vigyázz magadra, barátom! -biccentett a bíborszínű csődör felé. Feanor elmosolyodott, majd lendületet véve elrúgta magát a földtől, és a magasba szökkent. Nefadar még sokáig nézett utána, amíg csak Feno el nem tűnt az ég látóhatárán túl...*
Nefadar ezután Mara felé fordult, és rosszallóan megcsóválta a fejét.
-Tíz percre se lehet magára hagyni, máris bajba kerül... Mire mész a szabadságoddal, ha nem tudod megőrizni és kiélvezni azt? -dörmögte szigorúan, de arca ellágyult, és Nefadar nekilátott, hogy rendbehozza a kanca sérüléseit mind testileg, mind szellemileg. Miután végzett, Nefadar óvatosan lefektette Marát arra a helyre, ahol nemrég még ő maga feküdt, és hagyta, hadd pihenje ki magát a kanca. Ő maga visszatért az őrködéshez, csak immár két dologra kellett egyszerre felügyelnie: a hegyre és Marára.* |
*Nefadar gondolatai egyre csak a gyönyörű pegazus kanca körül keringtek, és akárhogy igyekezett kiverni őt a fejéből, mindannyiszor kudarcot vallott. Végül szinte már kényszerítette magát, hogy másra gondoljon, s így lassanként gondolatai elterelődtek Maráról. Így érte el a határt.
A kopár, sötét árnyékot vető hegyek lábánál elfoglalta szokásos őrhelyét, és leheveredett pihenni. Izmai végig ugrásrakészen feszültek, és minden érzéke élesen koncentrált, ha esetleg erre tévedne egy újabb, nem kívánatos betolakodó.
Ám legalább feküdt, s Nefadar ennyivel is pihentebb lett. De gondolatai menthetetlenül újra és újra visszatértek Marához...* |
- Jó szerencsét! - kiáltotta a csődör után, és ő az ellenkező irányba vágtatott el.
'Hm. Bölcs.....' gondolta még, de aztán kiverte a fejéből a fekete egyszarvút és élvezte a szabad levegőt.
Estig végig mozgott, de akkor már képtelen volt folytatni az utat. És az utolsó lépés után lenyűgöző helyre érkezett! Az egyik hegycsúcsra! |
-Ne haragudj, Mara, de én sem vagyok hibátlan. Mint ahogy senki sem az. Jól látod, nekem ebben rejlik az egyik ilyen hibám. Hogy büszke vagy és hajlíthatatlan.
-Ám mint látod, nem álltam az utadba, s ezt akár annak a bizonyos "rugalmasság"-nak is elkönyvelhetjük. -*felelte Nefadar.*
-És sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem mehetek veled, bármennyire szeretnék is. Nekem kötelességem van, s engem úgy neveltek, hogy azt teljesíteni kell, még akkor is, ha az ütközik a személyes óhajaimmal.
-Ez a kötelesség pedig az, hogy őrizzem a határt. Így is éppen elég bestia garázdálkodik itt, a hegyek között, nem hiányzik ide még több belőlük. -*szegte fel fejét a fekete csődör.*
-Különben is, épp elég idebentre egy terminátor! -*mosolyodott el Nefadar.* -Úgyhogy, ha most megbocsátasz... Vissza kell mennem a határra. De remélem, látlak még.
*Ezzel udvariasan biccentett, majd fejet hajtott a kanca előtt, s aztán elvágtatott a másik irányba.* |
- Lehet, hogy épp ez a hibád.... - mondta elkomolyodva.
- Néha el kell fogadni, hogy nem az történik, amit akarunk.....Nem vagyunk mindenhatók....
- Büszke vagy és egyenes..és ez jó...de néha rugamasnak kell lenni!
Még kijebb lépett.
- Mellesleg.....valamiről, egy másik lehetőségről, elfeledkeztél.....
Elmosolyodott.
- Nem mndtam, hogy ne gyere velem. De ha a határt akarod őrizni, akkor ez valóban a búcsú pillanata.....
Ellépett a menedéke elől és könnyú kocogásban elindult az első úton, amit látott.
|
*Most Nefadaron volt a sor, hogy szemei dühösen villogjanak a pegazus kancára. Hangja fenyegetően halk volt, ám szigorúan csengett.*
-Tudod, nem szoktam hozzá, hogy bárki is ellentmondjon nekem. -*mondta csöndesen, s közben mereven állt, Marát bámulva.*
-De nem számít. -*rázta meg továbbra is büszkén magasra szegett fejét.* -Ha menni akarsz, eredj! Nem állítalak meg.
*Ezzel félreállt a kanca útjából, és fejével határozottan, félreérthetetlenül hártabökött a válla fölött.* |
Mara először őrjöngő dühöt érzett magában, de végül legyűrte és még egy mosolyra is futotta az erejéből! Ez mindenképp azt mutatta, hogy a lelki ereje nő, így az elégedettség és büszkeség segített, hogy ne vágja a csődör arcába az első mondandóját. Aztán egyetlen megmozdulással mégis felállt. A szárnyát Nefadar arca elé tartotta, hogy a csődör meghallgassa, aztán végül ellépett a csődör mellett, megcsiklandozva annak oldalát a pihéivel.
- Figyelj rám! Ez a mérgezés nem komoly! És nem akarok pihenni! Nem fogok itt maradni és engem nem kell ápolgatni! - most mégis felizzottak a szemei, de gyorsan lehiggadt megint.
- Neked van jobb dolgod, nekem nem kell a pihenés. Itt maradni tehát teljesen felesleges. - mondta tárgyilagosan.
- A sebeim hamar be fognak gyógyulni, de őszintén szólva remélem, hogy hamar találkozom még szörnyekkel! Harcoltam már ennél sokkal súlyosabb sebekkel is! Ez meg sem kottyan!
Ezalatt kiért a szikla allól és kikémlelt az égre.
- Én most továbbmegyek. Te pedig, gondolom, nem akarsz ittmaradni, tehát, ha jól sejtem, mégiscsak visszamész őrködni!
Sebei ellenére megeresztett egy őszinte, kaján mosolyt. |
-Tíz percet adtam neked, hogy visszagyere. Mivel már több, mint fél órája eltűntél, tartottam tőle, hogy esetleg bajod esett, és utánad jöttem. -*magyarázta higgadt nyugalommal Nefadar.*
-Ami pedig az őrködést illeti, így is állandóan beszökdösnek azok a férgek. Húsz-harminc bestia ide vagy oda már igazán nem számít. De Te gyenge vagy, Mara. A csatához most legalábbis biztosan nem lenne elég erőd. Mindenfelé ott csillog a köveken a véred. Kitűnő nyom azoknak a mocskoknak. Pláne, hogy sokuk kilóméterekről megérzi a vérszagot... És ha én idetaláltam, akkor ők is rád fognak lelni. Akkor pedig kíméletlenül megtámadnak, és amíg sebesült vagy és a méreg bénító hatása ki nem tisztul belőled, biztosan nem fogsz tudni harcolni ellenük. Tehát nem nyitok vitát; itt maradok veled. -*fejezte be végül Nefadar, és ellentmondást nem tűrő hangon zárta le magyarázatát, majd visszazavarta Marát fekvőhelyére.*
-Azt mondtam, pihenésre van szükséged! -*szólt szigorúan, és szelíd erőszakkal visszanyomta a pegazus kancát a földre.* -Ne kelj fel! |
Meglepődött.
- Milyen "időm"? - nézett értetlenül a csődörre.
- Voltaképp mindegy.
Megcsattogtatta a szárnyait.
- Nos, megnyugtathatlak: sikeresen megmentettél, minden rendben! Akár vissza is mehetsz őrködni! |
*Nefadar egy lesújtó pillantással jutalmazta a kaján kérdést, és kihúzta magát. Sokszor használta ezt a testtartását, ilyenkor ugyanis mindig őt látták nagyobbnak, és rendszerint ezzel el is vette mindenkinek az önbizalmát. Ezzel a tiszteletet parancsoló testtartásával bárkit elbizonytalanított.
Mikor Nefadar lepillantott Marára, most is érezte, hogy a kanca hirtelen kisebbnek érzi magát, de érdekes módon ugyanolyan magabiztosnak tűnt, mint eddig. Talán csak egy ici-picit rendült meg az önbizalma...*
-Nem fogytak el, csak letelt az időd, és gyanítottam, hogy bajban vagy. -*nézett komoran a kancára.*
- |
[50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Nefadar megállt a szirtek lábánál, és méltóságteljesen kihúzta magát. Tekintélyt parancsoló pillantással nézett körül, szigorú szemeit minden gyanús mozgásra rávillantotta. Mikor végleg meggyőződött róla, hogy egyedül van, kicsit engedett feszes tartásából, és immár kényelmesebb pozícióból fürkészte a tájat.
Hermione nagyon elszégyellte magát, de ahogy nővérére pillantott, aki Hillior hátán csüngött, valami új érzés született a lelkében.
Anguna íves repülés után érkezett a talajra, hála az égnek nem kövekre, hogy elképesztő látvány táruljon a szeme elé: Hermione vad ágaskodása után, aminek hála Anguna elhagyta a hátát, a pegazus kanca őrült nyerítéssel nekiment az idegen unikornisnak!!! 
*Feno lecsapott a levegőből, és hatalmas patái épp Nefadar előtt dobbantak a földre. A fekete csődör kérdő pillantást vetett barátjára, és komótosan felállt fekhelyéről.