|
Témaindító hozzászólás
|
2006.08.20. 16:41 - |
 Felért a csúcsra! Pedig nem is akart....Már olyan fáradt volt, hogy azt sem látta merre megy, csak követte az ösvényt.
De megérte....A látvány egycsapásra elsöpörte a lelke kimerültségét.
Hatalmas hegyek, csúcsaik, meredélyek, felhők, feketén ásító szakadékok és titokzatos völgyek - mind-mind kalandot ígért!!!!
Szeme csillogott, ahogy végignézett a szinte végtelen tájon!
Megrázta a sörényét és egy gondolattól vezérelve felszállt!
Ráfeküdt a szélre, és a Lég őrizetére bízva magát elaludt. |
[7-1]
 *Feno még épp időben kapott szárnyával Mara után, mielőtt az ájult kanca földet ért volna. Alányúlt, és megtartotta, miközben rosszallóan csóválta a fejét.*
-Szabadság, heh? Meg ne ártsam bele magam, mi? Szép kis szabadság, mondhatom! Tessék! Most nézd meg, mi lett a vége! És nézd csak meg, mi lett volna a vége! Szabadon feltálaltad volna magad a sárkányoknak! -*mondta megrovó hangon.*
-Adok-kapok? Heh? Na persze... A fene se kérte, hogy az adósom legyél, te lány! Ehh, kancák! -*csóválta meg újra a fejét Feno, majd lendületet véve gyengéden a hátára vetett az eszméletlen kancát, aztán elrúgta magát a földtől, és a levegőbe lendült. Könnyedén elbírta Marát, és alig pár erőteljes szárnycsapással eltávolodott a csúcstól, majd zuhanórepülésbe kezdett, egyenesen a Sötét Hegy lábát célozva meg...* |
- Jól vagyok. - mondta elhaló hangon. A csődör igazán jól harcolt és persze a kanca tudta: érte csinálta, hogy megvédje.....Mert azt a vak is láthatta, hogy nem tudna menekülni....Megcsóválta a fejét.
- A nevem Mara. Köszönöm, amit értem tettél. Nemes vagy, amiért a viselkedésem ellenére meg akartál védeni.....Én viszont nem akarom ezt.....Mert talán nem tudom megszolgálni. Mert nem vagyok hajlandó másnak alárendelni magam! Nem akarok függeni senkitől! Nem akarom, hogy bárkinek is hatalma legyen felettem. Egész életemben egyedül voltam.....Ez kemény volt....Ami erőssé tett! És nem akarom, nam engedem, sosem hagyom, hogy a drágán megfizetett szabadságom veszélybe kerüljön! - mondta keményen, szemeit a csődörébe fúrva.
- Remélem megérted. Kösznöm a segítséget. De ne várd, hogy emiatt az adósodnak tekintem magam! Nem kértelek rá! Semmire! Nem tartozom semmivel! Kemény világ...Adok-kapok szinten működik...De Te magadtól adtál......
Kicsit megremegett, így ép szárnyával a sziklák felé kapott és reszketve levegő után kapkodott.
'Az a sárkányfarok-csapás több kárt okozott, mint hittem.' fedezte fel a fájdalmas lélegzetvételek okát keserűen.
- Azt a lényt......Úgy lehet legyőzni, ha az elméjébe törsz. Szinte nincs is védelme.....Egész kicsi mágia is elég hozzá.....Legközelebb....próbáld meg...úgy......
A szemei előtt elhomályosult a sziklás vidék.
- Hermione.....kár....ah.....Nefadar.....nem vitázunk többet.....Nincs több kaland..... - sóhajtotta, majd feladva mindent, összerogyott és magába ölelte a sötét. |
-Ahogy gondolod. -*felelte unottan, vállatvonva, és elfordult, de szeme sarkából végig figyelte a kancát.*
*Látta, és érezte, hogy a pegazus nem bírja már sokáig, de nem akart semmit sem erőltetni, és hagyni szerette volna, hogy majd maga a kanca lássa be: mégiscsak gyenge és szüksége van támogatásra.*
*Ugrásra készen állt, hogy ha esetleg sebesült fajtársa összeesne, vagy komolyabbra válna a helyzet, azonnal ott teremhessen és segítneni tudjon. Ám ekkor halk morgás ütötte meg a fülét.
Hátrafordult, és egy furcsa, leginkább bikához, orrszarvúhoz és valamiféle dinoszauruszhoz hasonlatos lénnyel találta szembe magát. Ez a fura lény három szarvat viselt: egyet az orra és a homloka között, kettőt pedig a feje két oldalán. Bőre durva volt és pikkelyes, és vörös-barna árnyalatokban játszott. Feanor még sosem látott ehhez hasonló lényt. Pillantása ismét a sebesült, gyenge kancára tévedt.*
~Ha azt nem is hagyod, hogy segítsek... legalább nem engedem, hogy még nagyobb bajod essen.~*határozott magában, és szembe fordult a lénnyel.*
*Feanor fenyegetően leszegte fejét és előreszegezte szarvát, ezzel is a lény tudomására hozva, hogy jobb, ha most azonnal elkotródik, különben harc lesz a vége.
A dög azonban nem tágított. Sőt, hangosan, visszhangó hangon felbődült. Hangja egyszerre volt dühös és fanatikus; mintha csak várná, hogy végre harcolhasson. Hatalmas, pata nélküli lábával dühödten kapálta a földet.
Feno megvetette lábát, és fenyegető halksággal odaszólt az orrszarvú-szerű teremtménynek:*
-Pusztulj innen!
A válasz egy vad bömbölés volt, s a hangsúlyból egyértelműen kiérződött a gúny és a káröröm.*
-Ha nem takarodsz, meghalsz! -*sziszegte Feno, és most már ő is erősen kapálta a földet patáival.*
Az otromba, nagytestű lény elbődült, és rárontott. Meglendítette fejét, és öklelt, de Feno könnyedén félreszökkent előle. Habár a szörny nagy testű volt, korántsem volt olyan lomha, mint azt Feanor első ránézésre hitte volna.*
~Hmmm. Azt hiszem, érdekes lesz ez a csata.~*mosolygott magában sötéten, majd elrúgta magát a földtől, kibontotta hatalmas szárnyait, és néhány erőteljes szárnycsapással eltűnt az alacsony felhők között, hogy aztán meglepetésszerűen újra lecsapjon valahonnan a rémre.*
*Szarvával igyekezett felsérteni a bikalény bőrét, ám az keményebb volt, mint várta. Mintha csak egy nagy sziklatömbbe kísérelte volna meg beledöfni szarvát.*
*Feanor ezután mágiához folyamodott. Eleme a Szél, a Levegő, és a Vihar azonnal a segítségére siettek, ám sem villámcsapás, sem orkán erejű szél, sem hurrikán, vagy más nem használt.*
-A fenébe! A bőre biztosan mágiaellenálló... Ez a csata tényleg nagyon érdekes lesz... Feltéve, hogy túlélem. -*dünnyögte sötéten, és újra lezúgott a magasból, ezúttal két jól irányzott, ám eredménytelen rúgással jutalmazva a bestiát.*
-Meg kell találnom a gyenge pontját! Valahol biztosan van neki! Rá kell jönnöm, mi az! -*mondta ki hangosan gondolatait, miközben hátulról támadva a szörnyre igyekezett szarvával sebet ejteni a lényen.*
-Hmmm. Sem fizikai erő, sem mágia nem használ ellene... Valamivel biztos le lehet győzni!
*Feno kitartóan igyekezett rájönni a rejtély nyitjára. Figyelte a bestia minden egyes mozdulatát... amíg rá nem jött!! A hasa! A hasa sebezhető! Azért kuporodik mindig össze a támadásainál! Hát persze!
Feanor önelégülten mosolygott. Most már csak rá kell vennie a bestiát, hogy felágaskodjon... és akkor ledöfi!
Leszállt, és megállt közvetlenül a szörny előtt.*
-Na gyere, picinyem! -*mondta sötét gúnnyal, és szarvával a bestia szeme felé bökött. Az felrántotta fejét, és hátrált egy lépést, majd morogva Fenóra rontott és öklelt... elvétette. Feno máris ismét ott állt vele szembe, és döfött, megint a szemei közé.
A lény szemeit féltvén újra felkapta fejét, ezúttal még magasabbra, mint az imént. Feno addig-addig piszkálta, hergelte a bestiát, míg az végső dühében fel nem ágaskodott, hogy úgy rontson rá erre a szemtelen kis csődörre... ám későn vette csak észre a bordái közé fúródó, s a szívét átdöfő szarvat...
Egy utolsó, elhaló nyögés, még egy meglepett mordulás... majd a lény holtan esett össze, és elterült a porban.*
Feanor fáradtan, de elégedetten szemlélte a halott szörnyet, majd visszasietett a pegazus kancához.*
-Még be sem mutatkoztam, de ez a csata rádöbbentett, hogy a halálom előtt ezt mindenképpen esedékes lenne megejtenem. Feanor vagyok. -*hajtott meg fejét udvariasan.*
-Hogy érzed magad? -*kérdezte végül.* -Jobban vagy már? Egy ekkora Kitörés rendesen kimeríthetett...
 
|
Szédült, és pokolian fájt a szárnya, de nem nem érezte képesnek magát arra, hogy gyengének mutatkozzon.
- Ne...Nem. - mondta végül, kétségbeesetten igyekezve uralkodni a hangján.
'Nem vagyok gyenge. Nem és nem. Nem adom fel!'
- Én csak pihenek egy kicsit, és már megyek is tovább. - mondta kőkemény, recsegő hangon, mert félt, hogy remegni kezd a hangja, vagy összeesik.
- Köszönöm a kérdést. Megleszek.
Mostmár minden erejével megfeszítette a lábait, mert mikor elfordult a sziklától, ahol eddig támasztotta magát, megérezte mennyire ki van merülve, és már nem sokáig érezte magát képesnek az egyenes állásra. |
*Feanor lecsapott a magasból. Hihetetlenül éles látása volt, de ahhoz, hogy körülötte száguldozó vámpírtetemeket észre vegye, nem kellett a jó szem. A hullák csupán centikre kerülték el az unizus csődört.
Odalent pedig meglátott egy alakot... Innen fentről még neki is nehéz volt megállapítania, hogy az illető pegazus, de abban biztos volt, hogy nagyon erős teremtmény.*
~Ha valaki ilyen erejű Kitörésre képes, az hatalmas lelki erővel bírhat...~*tűnődött magában, ám biztosra vette, hogy a titokzatos pegazus sebesült.*
*Lecsapott a felhők közül, és hatalmas dobbanással ért földet a -most már jól látta- pegazus kanca mellett.*
-Üdvözletem! Megsérültél? -*csupán csak egy pillantást vetett a kancára, és változtatott a kérdő hangsúlyon.* -Megsérültél.
-Szükséged van segítségre? |
Nagyon különös álmai voltak, főleg az utolsó....Abban egy ismerős-ismeretlen alak is szerepelt, és Mara épp arra riadt fel.
Megrázta a fejét.
Nem. Nem csak arra. Egy különös érzés megérintette az elméjét és arra ébredt fel. És az érzés még mindig ott volt, nem álom volt!!!!
Sőt, egyre jobban kihatott rá.
Lenézett és vizsgálni kezdte maga alatt a vidéket. Mindent szürke, homályos, baljós ködtakaró borított!
'Ez nem tetszik.....Ez az érzés....'
Eddig jutott, mikor vészcsengői riadót zengtek lelkébe ő pedig automatikusan szédítő manőverbe kezdett, ami ide-oda vetődésből, csavarokból, suhanásból állt. Épp jókor....
Hatalmas szárnyak csattogtak, zúgtak, rettentő bömblés és a pár pillanattal azelőtti helyén egy hatalmas sárkány fékezte le a zuhanást.
'Ha nem lett volna velem a Lég, úgy ölt volna meg, hogy nem is veszem észre.' döbbent rá. De Mara nem rémült meg. Neki nem volt családja, csak egy húga, de ő biztonságban volt és sokal tapasztatab volt már. Nem kellett érte aggódni, tehát Mara nem félt a haláltól, és most sem rázta meg, hogy milyen közel volt hozzá. Egyszerűen: nemtörődöm volt, ha az életéről volt szó, mert úgy érezte, nincs mit veszítenie.
Most azonban némi aggodalom is elfogta: a sárkányt, aki hatalmas volt, Mara elfért volna a szájában, négy alig valamivel kisebb követte.
'Tehát egy anyasárkány!' mostmár kissé idegesebb lett. Az anyasárkányoknál kevesebb volt veszélyes.....És ez most ővele tanítja vadászni a kölykeit!!!!
Dühös lett, de tudta, hogy azok is mágikus lények így a legegyszerűbb utat választotta: becsukta a szárnyait és elkezdett zuhanni a mélybe, a ködbe.
Nem volt szerencséje. Az anya utána zuhant és pesrze a nagyob btmeg gyorsabb volt....
Mara nemsokára azt látta, hogy egy óriási alak zuhan mellette, aztán valami (később rájött, hogy a sárkányfarok) elem erővel eltalálta és pörögve oldalra repült, le sem bírta fékezni magát.
És egyenest egy tátott száj felé tartott! A szárnyaival ne mis próbálta fékezni magát, hanem oldalra penderült, majdnem a sárkány homlokának és tüskéinek!
Gyorsan elrúgta magát a kölyöktől és már látta is jönni az anyát! A többi kölyök ostobasága és éhsége mentette meg: nekiugrottak testvérüknek, így az anya előbb civakodó kölykeit kellett szétszedje, aztán nézhete meg merre van a "zsákmány".
Az pedig a saját szélviharában zúgott a távolba, minden erejé a menekülésre öszpontosítva. Nem messze két hegycsúcs közel volt egymáshoz, talán ott lesz valami szűk kanyon, ahová nem férnek be a sárkányok.
Lefelé nem ment az előbbi tapasztalatból okulva, harcolni pedig egyfelől nem akart, mert a sárkányokat valahol tisztelte, és ez egy család volt valahol, és persze mágikus lényke voltak azok is, jóeséllyel csak magát merítette volna ki.
Most sem volt vele a szerencse. Az egész család a nyomába szegült, és ő már látta, hogy valószínűleg sosem éri el a csúcsokat....
'Nahát....Mennyire visszasodródtam! A határ nincs is messze....De mindegy...Mostmár az...Ég veled, Nefadar.....' gondolta üres lélekkel.
A sárkányok körülvették, ő pedig végül lustán hátrarúgott, legalább ne teljes megadás legyen az, ahogy feladja....
És végül sosem derült ki számára ez szerencse volt-e vagy sem...Mert a rúgása teljesen véletlenül kitörte a mögötte repülő "kissárkány" fogait, mire az üvöltve a fájdalomtól lefékezett, és így az egész család alakzatából óriási kavarodás lett! Az anyasárkány haragját persze ez nem állította meg, ő egyik szárnyával előrecsapott, és eltalálta a döbbenten figyelő Marát, aki el sem hitte, hogy talán megmenekülhet. A kanca lezuhant, a csapás egyik szárnyát találta el, így nem igazán tudta, hogy most szörnyet hal-e, vagy még vár rá némi kín a becsapódás után.....Végül az ép szárnnyal csapott párat és így a ködben végül úgy érkezett egy kiálló sziklára, amit nem is látott, hogy túlélte az ütközést!
Lábai berogytak és csak feküdt és várta a sárkányokat. És azok nem jöttek!
'Mi ütött ezekbe?'
Feltápászkodott és a Lég elárulta neki, hogy a sárkányok kicsit köröztek odafönn, majd elmentek.
Ennek nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e, mert a gyors halál valahol jobb lett volna, mint tehetetlenül bolyongani itt.
A szárnya eltört, jól gondolta. Maga a tüzes pokol volt, mag felhúzta az oldalára, és így becsukott állapotban tartva elhelyezgette.
Végül gyalog ugrott le a szikláról, és nekiindult az ösvénynek a köd legmélyén.
'Mostmár mindegy...'
Rövid séta volt, mire lement anap. És a táj hátborzongató lett!
Mara mégsem vette fel, csak ment tovább.
Az üregek, amik a két oldalán magadosó sziklákban kezdtek el egyre nagyobb tömegben jelen lenni, csak jó idő múltán keltették fel a figyelmét.
Valami azt súgta bajban van és siessen ki onnét.
Késő volt...
Hirtelen egy alak tűnt fel előtte a ködben. Nem látta értelmét megállni, így tovább ment. Az alak ember volt. Valaha. Most egy bőrrel bevont csontváznak tűnt, vörösen égő szemekkel, és kiálló szemfogakkal!
'Vámpír!' borzadt el. Ezek a lények egyetlen fővámpírnak köszönhették a létüket az egész világon......Ő volt az akarat, aminek minden vámpír a nyúlványa volt.....
- Üdv! - susogta a lény előtte.
- Látom csatlakznál, gyönyörű pegazus!
- Nem! - kiáltotta.
- De hisz tested haldoklik! Már nem szolgál! Itt előbb-utóbb éhenhalsz! Lépj közénk a gyönyörbe! Örökre!
- NEM! A halál egy dolog. De nem leszek rabszolga!
- Akkor is megtörténik...Értékes vagy....Egy leszel közülünk!
Mara ekkor nézett körül. Az üregekből mindenféle lény jött elő és lassan körbefogták. Nem tudta mit tegyen....Mindenütt izzó szemek, ő pedig nem tud repülni...A varázshoz pedig gyenge...De inkább halál, mint rabszolgaság.....
- Hallom gondolataid, gyermek! Ne légy bolond! Köztünk jobb helyed ven! És előbb-utóbb húgodnak is...
Mara már csaknem feladta....Már csaknem tétovázni kezdett a vámpír szavainak a hatására a varázshoz nyúlás tekintetében. De most tűzként öntötte el őt az Erő, és szemei ragyogón felizzottak!
- Nem. - a hangja zengett és mintha maga a Szél minden ereje zúgott volna benne!
- SOHA!
A vihar a semmiből jött! Körülölelte Marát, aztán hatalmas tornádóként az egész hasadékot, amiben voltak, betöltötte a rettenetes forgószél ereje!
Szinte a mennyekig lökte fel a testeket, amiket felrántott! A vámpírok közül Mara egyet sem hagyott életben. Akát ért ezzel valamit, mert köztük volt a fővámpír, akár nem....A sziklák, amik szintén fel lettek emelve, minden testet holtra zúztak, még azelőtt, hogy azok felértek volna a lassan hegynyi átmérőjű orkán csúcsára, hogy kirepüljenke a semmibe és ki tudja hová zuhanjanak le.
A szél az üregekből is kifújt mindent. Korábbi álgozatok, elrejtőzött vérszívók.....Mindne csatlakozott Mara támadóinak tömegéhez....
Aztán, mikor már csak a Szél, tisztán és erősen, pörgött-forgott Mara körül, a ködtakarót is széttépve, és így kilátást nyitva az esti égre, mior már csak a szél és Mara voltak a hasadékban, mindennek vége lett.
Mara pedig odatántorgott a sziklákhoz, és reszketegen megtámaszkodott.
Sosem volt ilyen erős Kitörése! És élt! Remélte, hogy még élhet ezen túl is.....Mert el akarta mondani, hogy milyen veszélyes a szenvedélynek engedni a mágiával való cselekvést......És milyen hatalmas......Legalább a húgának el akarta mondani.....
De a halál nem jött érte.
Nekitámasztota a homlokát a hideg kőnek és reszketve merengett azon, hogy hogy lehet még életben, miként volna képes az iménti varázsra kimerülten......és hogy most mi lesz vele.... |
Felért a csúcsra! Pedig nem is akart....Már olyan fáradt volt, hogy azt sem látta merre megy, csak követte az ösvényt.
De megérte....A látvány egycsapásra elsöpörte a lelke kimerültségét.
Hatalmas hegyek, csúcsaik, meredélyek, felhők, feketén ásító szakadékok és titokzatos völgyek - mind-mind kalandot ígért!!!!
Szeme csillogott, ahogy végignézett a szinte végtelen tájon!
Megrázta a sörényét és egy gondolattól vezérelve felszállt!
Ráfeküdt a szélre, és a Lég őrizetére bízva magát elaludt. |
[7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Felért a csúcsra! Pedig nem is akart....Már olyan fáradt volt, hogy azt sem látta merre megy, csak követte az ösvényt.
*Feno még épp időben kapott szárnyával Mara után, mielőtt az ájult kanca földet ért volna. Alányúlt, és megtartotta, miközben rosszallóan csóválta a fejét.*